Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

HA MÉG EGYSZER ELKÉSEK

Aki korábban érkezik, szorong, aki pontos, az kényszeres, aki késik, nárcisztikus – így viccel a pszichológus.

Idejekorán

Tudták, hogy az idejekorán szó azt jelenti, hogy pontosan? Egyáltalán nem azt, hogy idő előtt érkezem, hanem hogy a megadott időre. Nem ez szokott baj lenni. Inkább az, ha valaki késik. Jóval fajsúlyosabb hibának számít a késés, mint a korai érkezés, a mai írás a krónikusan késő emberekről szól.

Milyen ember az ilyen?

Legtöbben valóban dühvel reagálunk a későkre, és kőkeményen elővesszük a hibájáért gondolván és mondván, hogy felsőbbrendűnek érzi magát nálunk, aki nem adja meg a tiszteletet nekünk, az időnknek, a munkánknak, stb., sőt, figyelmet akar magának szerezni azzal, hogy későn érkezik. Felvillan a kép, belép a csoportba a megkésett, máris őrá összpontosul a figyelem, amire – talán öntudatlanul – vágyott. Igen, létezik ez a típus is, aki fókuszba akar kerülni a késéssel még akkor is, ha ez számára nem tudatosul. Ugyanakkor a témában született igen kevés számú kutatás szerint létezik egy olyan késő típus is, aki rendszeresen késik szinte minden helyzetben. Hiába szúrják le, hogy ezt nem kellene, hiába marad le egy csomó dologról, aminek a hátrányait ő is érzékeli, hiába prédikálnak neki mások idejének tiszteletéről, és hiába próbál ellene tenni különböző (látszat)intézkedéseket, későn fog érkezni.

Egy pillanatra higgyük el, hogy nem tehet róla.

Meg vagyunk győződve, csak mentegetőzik. Azt mondja, rosszul érzékeli az időt. Ezzel egyetértve ismét dühösek leszünk, mégis hogy merészeli másképp érezni a mindenki számára egyformán pergőt. Hozzáteszi, már régóta, rendszeresen és minden honnét elkésik. Füstölgünk, hogy akkor már igazán megtanulhatta volna a pontosságot. Erre még ő panaszkodik, hogy neki bizony nagyon rossz érzés, hogy lemarad állásinterjúkról, zárás előtt pár perccel ér csak oda a postára (rossz esetben pár perccel utána, végül is mindegy, nem engedik már be), és még a gyerek anyák napi szavalását is lekéste. Kárörvendünk, hogy a gyalázat megtoroltatott, és visszaáll az igazságos világba vetett hitünk.

Itt áll előttünk a szenvedő (aki másnak is szenvedést okoz), de nem hiszünk neki.

Csak néhány pszichológiai írás tanúskodik arról, hogy pszichés tényezők is állhatnak a krónikus késés mögött. Kézenfekvőnek tűnik, hogy a késés valójában halogatás, kicsit még nem szeretnénk megtenni azt, amit meg kell, inkább késünk. A halogatás viszont már egy jóval kutatottabb pszichológiai téma, főleg az elmúlt években került a pszichológiai érdeklődés fókuszába, mint a szorongás és a depresszió egyik nem is oly távoli rokona, talán jelzője. Egy igen régi elmélet a kényszeresek jellemzőjének írta le a késést, amit a gyermekkori tisztálkodási szokások megtanulási nehézségével magyaráznak – a gyermek, aki nehezen tanulta meg a szobatisztaságot, felnőttkorban nehézségeket él át az önmenedzselés egyéb területein is. (Hát… nem is tudom… Hasznos Önnek az analitikus iskola, avagy a Terápia tévésorozat? Ha igen, akkor bizonyára nyitott az ilyen elméletekre.) Vannak olyan eredmények is, amelyek azt igazolják, hogy a késők tényleg helytelenebbül érzékelik az idő múlását, náluk jóval tovább tart egy óra, mint hatvan perc. Gyakran hozzák összefüggésbe a figyelemhiányos zavart (ADD) a késéssel, mely rendellenességet ma szintén élénken kutatják. És itt van egy bicskanyitogató magyarázat is: azért kések, mert nem akarok korán érkezni.

Még neki áll feljebb?

Van képe ilyeneket mondani, hogy a korán érkezés nem hatékony? Hogy úgysem lehet semmi értelmeset csinálni a várakozás néhány percében? És még azt is mondja, hogy nem bírja elviselni a várakozás kényelmetlenségét. Hogy olyan kínosan érzi magát egyedül várakozandó. És különben is, teszi hozzá a szemtelen krónikus késő, egy bulira sem akkor kell odaérni, ahány órára meghirdetik. Szóval ők azok, akik nem a pontosságot értékelik erényként, hanem a késést. A feje tetejére állt világ.

Tanácsok notórius későknek

Milyen tanáccsal lehet segíteni annak, aki mégiscsak szeretne pontosan érkezni a rendszeres késedelem helyett? Az interneten számos jó tanácsot lehet találni, melyek így összegezhetők:

1, Értékelje újra, hogy a rutinfeladatok (pl. odaérni A-ból B-be, fogmosás, lottóvétel) tényleg mennyi időt vesznek el.

2, Felfele kerekített számú (pl. 20, 30) percnyi időt adjon magának a dolgok elintézésére, ne pontos perceket (pl. 17 perc)

3, Állítson fel fontossági sorrendet az elvégzendők között meghúzva azt a határt, ami után már nem baj, ha nem csinálja meg. Az adott időre összezsúfolandó tevékenységek száma véges, húzza meg a vonalat.

4,  Gondolja át azt az értéket, ami alapján a várakozási időt rossznak tartja. Vagyis, ne csak a magatartás-változásra törekedjen, hanem a gondolatainak a módosítására is a késésről vagy a koraiságról.

5, Ehhez kapcsolódva gondolja el, miképp tehetné vonzóbbá az Ön számára azt, hogy korábban érkezik. Állítson fel listát azon hasznos tevékenységekről előre, amiket abban az esetben fog tenni, ha korán ér oda.

6, Legyen stratégiája a késés elkerülésére. Csakúgy, mint a fogyókúra esetén, hiába eszik egészségesen, önmagában még nem lesz elég a fogyáshoz.

Önismeret

A fentiekhez annyit teszek hozzá, hogy kiemelem az önismeret szerepét. Szerencsésnek tűnik önvizsgálatot végezni a késedelmeimmel kapcsolatban, így esélyt adok magamnak, hogy megértem késési szokásaimat. Talán ez a leghosszabb és a legkifizetődőbb út.

 

                                                                                                                      Bíró László

0 Tovább

BOLDOGOK A LELKI BÁTRAK

Alaptalan boldogság nincs. Tessék érte megdolgozni!

A SZUPEREGO ma a boldogság témakörét járja körül. Ezúttal nem kevesebbet állítunk, minthogy mindenki számára van kiút az érzelmi sivárságból, és az elszigetelődés szomorúságából. A boldogság nem is annyira elérhetetlen, mint gondolná.

 

A terápiába járó páciensek többsége boldog szeretne lenni.

A terápiába nem járók zöme is boldog akar lenni. Ki az, aki nem akar boldog lenni? A válaszok alapján százalékban bizonyára nem mérhető, mert mindenki kapásból ezt válaszolná: én csak boldog akarok lenni. Pusztán egy elenyésző kisebbség tudja megmondani, mi is számára a boldogság. Illetve, meg tudja mondani, mikor érezné magát boldognak? Nem tudja. Tényleg nem, és egyáltalán nem vicces, hogy a boldogulni vágyó emberek képtelenek meghatározni saját boldogságukat. Mitől ilyen nehéz ez a kérdés? Vagy itt csak egy pszichológusi szőrözik, hogy ugyan tessék már konkrétan megmondani, minek örülne igazán? A mondat, miszerint „én csak boldog akarok lenni”, pszichológusnak túlságosan általános, nem megfogható, így terápiás-, vagy akár életcélkitűzésnek elfogadhatatlan.

Ahány ember, annyi boldogság.

Vannak alapvető és kevésbé alapvető szükségleteink, amelyen az emberi faj egyöntetűen osztozik. Maslow egy piramis-ábrával szemléltette ezt jó ötven évvel ezelőtt – később még ő is módosított. Ezek azonban szükségletek, nem a boldogság maga. Talán a szükségleteink kielégítése elvezethet a boldogsághoz? No, ez már egy kortárs pszichológiai felvetés, hiszen jelenleg számos boldogságkutató arról ír, hogy mi az, amit nekünk saját magunknak nap mint nap szerencsés megtennünk azért, hogy jól érezzük magunkat. Ez a boldogsághoz vezető út? Szerintük kevesebbet számítanak a gének, a korai meghatározó életesemények és a neveltetésünk. Fontosabb, hogy naponta mennyit teszünk annak érdekében, hogy – ismétlem – elégedetten érezzük magunkat a bőrünkben. Ugye, ez már elég konkrét? Ugye, amikor valaki azt mondja, kérem szépen, engem a bélyeggyűjtés tesz boldoggá (nem megnyugtat, boldoggá tesz!), akkor valóban megindulhat egy beszélgetés arról, hogy hetente hányszor veszi elő a bélyeggyűjteményét, mi akadályozza meg abban, hogy elővegye a bélyeggyűjteményt, és mit tehet annak érdekében, hogy gyakran előkerüljön a bélyeggyűjtemény.

 

Gyakran elmulasztjuk elővenni a bélyeggyűjteményt.

Egy éve jelent meg egy ausztrál nővér könyve haldoklókról, akik elmondták neki, mit csináltak volna másképpen. A magyarul is olvasható könyv (Bronnie Ware: Életkönyv, Zagora 2000 Kft. Kiadó) sok megjegyzést kapott a honi sajtóban, talán mert egyáltalán nem tartalmaz meglepő állításokat, hanem kiskutyai bambasággal verődik bele a fejünk a mindig is tudottba, a mindig is figyelmen kívül hagyottba. A halálba készülők – izgalmas, hogy tőlük tanulhatunk valamit a boldogságról? – öt fontos dolgot említenek, amiket egyszerűen elmulasztottak megtenni, s ezt már nagyon bánják.

1. Bárcsak lett volna bátorságom a saját életemet élni, nem pedig a mások elvárásainak megfelelni.

2. Bárcsak ne dolgoztam volna olyan sokat.

3. Bárcsak lett volna bátorságom az érzéseim kimutatására.

4. Bárcsak ne hanyagoltam volna el a barátaimat.

5. Bárcsak megengedtem volna magamnak, hogy boldogabb legyek.

Az első négy megbánás is több oldalt megérdemelne, hát még az utolsó, aminél megismételhetem a fenti kérdést, hogy ez vajon mit jelenthetett a meginterjúvoltaknak. Ők ezt úgy értették, hogy nem vállalták fel korábban a változásokat, mert féltek azoktól, inkább a jól megszokotthoz ragaszkodtak. Azaz, egyfajta választásról beszélnek, amihez bátorság szükséges, de ezt nem engedték meg maguknak. A boldogság – legyen annak számtalan formája, mint égen a csillag – állításuk szerint tehát a bátraké, eldöntöm, hogy/és megvalósítom azt, ami engem boldoggá tesz. Az ötödik megbánást tekinthetem az első négy keretbe foglalásának. Ha van merszem inkább a saját elvárásaimnak megfelelni, kevesebbet dolgozni, gyakrabban kimutatni az érzelmeimet, és időt fordítani a barátaimra, akkor esélyes, hogy boldog leszek. A bélyeggyűjtemény így összeáll egy saját életből, a szeretteimre fordított több időből, az érzéseim kinyilvánításából és a barátaimból.

Rögtön bekapcsolnak a fékek.

Azért nem tudok kevesebbet dolgozni, mert. Félek jobban kimutatni az érzelmeimet, mert. Mindenki talál tök jogos ürügyet, hogy miért nem tudja, és miért nem lehet megvalósítani azt, amiről a haldoklók beszélnek. Végül is ők pontosan azt csinálták, amit a fékeink, nem volt bátorságuk a boldogságot választani. Holott közös emberi tapasztalat a külvilág elvárásainak megnyomorító hatása, a munkába való temetkezés vagy kényszerültség személyiségrombolása, az érzelmi sivárság elembertelenítő mivolta, és az elszigetelődés szomorúsága.

Az örömképesség egy formája, az optimizmus a boldogság alapja.

Seligman egy tanítható és tanulható képességről beszél, ami elvezethet az örömhöz, legalábbis elkerülhető a depresszió. Az optimizmust pici gyermekkorban elkezdhetjük tanítani gyermekeinknek, akik így a nehéz élethelyzeteket, a kihívásokat kezelni tudják majd. Azaz, lesz okom a boldogságra, még pedig az, hogy tudom úgy szemlélni a dolgokat, hogy az örömöt okoz nekem. Ez is lehet egy mottó, miszerint a boldogságnak oka kell, hogy legyen, alaptalanul nem lehet boldognak lenni. Azért tenni kell valamit, állítja már a Dalai Láma is, pedig a keleti boldogság-felfogásról még egy szót sem ejtettünk. Nem is fogunk, hiszen a Dalai Láma is gyakorta küldi haza a nyugatiakat, hogy inkább a saját kultúrájukban keressék a boldogságot: szinte lehetetlen a zent gyakorolni a piacgazdaság közepette.

Akárhogy is legyen, van valami közös a fentiekben: valamit nem csinálok meg annak érdekében, hogy elégedett, optimista, örömmel telített legyek. Talán itt az idő legalább arra, hogy a nem csinálást felismerjem. Meglehet, ez az első lépés, hogy elismerjem, sok minden valami rajtam múlik.

 

 

2014. november 13.                                                                                 Bíró László

 

0 Tovább

VOLÁNDÜH

Fut, robog a kicsi kocsi, rajta ül a Haragosi…

A SZUPEREGO a dühös sofőrök nyomába ered. Ha mögöttünk villog, tapad, vagy dühöng, ne őt kezeljük, hanem a helyzetet. Vagy magunkat.

 

Az egész napot el tudja rontani a reggeli találkozás egy dühöngő sofőrrel.

A rendszerváltás környékén a „mazsola” szót lehetett hallani az ablak letekerésekor inkább fellengzős, nagypofájú stílusban, ma a legenyhébb kifejezés a „köcsög”, lila fejű, üvöltő tónusban. Biztosan több az autó meg a tilalom, persze, persze, szűkek a városi és az autópálya sávok (ha-ha!), és a főnököm is szemetebb, mint 25 éve (ha-ha-ha!), mégis mitől ilyen dühösek a volán mögött ülők egy olyan kisebbsége, akik a balesetek többségét okozzák? És tényleg, mit csináljak, ha egy ilyen bunkó mögöttem villog, letol a sávból, a piros lámpánál feltépi az ajtót és meg akar ütni?

Az elmúlt húsz évben a pszichológiai kutatások megszaporodtak az ún. veszélyes vezetés (risky driving) témában.

Az alapfelvetés szerint a vezetés alatti egyik leggyakoribb érzésünk a düh vagy harag.  Más érzelmek is (pl. öröm, frusztráció, szorongás) keletkezhetnek vezetés közben, ugyanakkor a dühös vezetők nagy valószínűséggel ön- és közveszélyes vezetési stílust alkalmaznak inkább előbb, mint utóbb. A volándühnek, esetleg sztrádaharagnak (road rage) nevezett érzés a legbiztosabb előrejelzője annak, hogy a sofőr átlépi a sebességkorlátokat, koncentrációja gyengül, lassabban ítéli meg a veszélyes helyzeteket, és baleseti szituációkba fog keveredni. Innentől kezdve nevezzük őt baromnak.

Ki az a barom a volán mögött?

A kutatók a volándühöt azzal is magyarázzák, hogy a vezetőnek alapjáratban milyen a személyisége. Nincs nagy meglepetés: akikre a düh egyéb helyzetekben is jellemző, azaz személyiségvonásuk a dühösség, azok nagyobb valószínűséggel fognak dühöt átélni a vezetési szituációk többségében. Jó tudni, hogy ezekre az emberekre nem csak a harag jellemző, hanem az agresszió (a kettő tehát nem ugyanaz!), az élménykeresés, a kockázatvállalás magasabb foka, a hirtelen felindulásból való cselekvés és a társas felelőtlenség. Nem személyiségvonás, mégis állandó jellemző a nem. A kutatások a férfiaknak tulajdonítják a veszélyesebb vezetési stílust megállapítva, hogy ők hajlamosabbak túlértékelni vezetési képességeiket. A vezetési tapasztalat sem feltétlenül jelzi a vezetési veszélyességet, mert a kezdő vezetők tényleg gyengébbek vezetési helyzetek megítélésében, mégis a tapasztalt vezetők – akik ugyan helyesebben mérik fel a lehetséges veszélyeket – a férfiakhoz hasonlóan hajlamosak túlértékelni rutinjukat. A fiatal férfiak (25 éves kor alatt) a biztosítótársaságoknál kifejezetten hátrányban részesülnek, nem véletlenül, hiszen az ő esetükben különösen jelentős egy újabb, többé-kevésbé állandónak vett tényező, a vezetési hajlam. A magas hajlandóságú vezető szeret vezetni, fontos az életében a vezetés, mert általa nyereségre tehet szert: felvághat a csajok előtt, villanthat a haveroknál, vagy akár a flow állapotot is megcélozza az autóba üléssel. Na, ők azok, akik nagy valószínűséggel veszélyes helyzetek garmadájába keverednek az utakon.

Miért csinálja ezt a barom?

Nem csak az állandónak tekinthető személyiségvonások, hanem az adott vezetési helyzetből fakadó jellegzetességek is meghatározzák a megkergült sofőr reakcióit. A legfontosabb ingerlő helyzetek a csúcsforgalom, mások lassabb vezetése, a hirtelen fékezés, vagy egy hirtelen akadály vészreakció jellegű kikerülése. A dühös sofőrt ezek mind a céljának elérésében akadályozzák. A totyogásommal akadály vagyok neki. A vezető státuszszimbóluma is szerepet kaphat, azaz milyen kocsit vezet az illető. Mint eddig, statisztikai megállapításokról beszélünk itt is, hiszen a való életben nem csak terepjárósokat látni füstölgő gumikkal indulni, hanem a jó öreg Swiftesek is néha ezerrel kacskaringóznak.

 Mit csináljak ezzel a barommal?

Nem tudom elküldeni dühkezelő programra, ami az alapproblémát orvosolná. Mire az egyébként kitűnő ötlet beugrik, addigra bevágott elém, elküldött anyámba, tán a mentőt hozta rám és családtagjaimra. Ha én is dühössé válok, azaz felveszem vele a kesztyűt, borítékolható a szájkarate, a májgeri, és valóban rossz lesz a napom. Közös emberi tapasztalat, hogy az agresszió kezelése agresszióval tovább rontja a helyzetet. Mindenkire érvényes tanáccsal nehéz szolgálni, mégis fontosnak tűnhet annak a tudatosítása, kimondása, hogy a düh, a harag nem belőlem, hanem a baromból árad, és megkülönböztetem magam tőle. Ha tetszik, nyugodtabb vagyok nála, ami nem kevés. A tudatosítással elérhetem, hogy én ne kerüljek bele a harag, majd az agresszió spiráljába. Ezzel egy időben, amíg csak tehetem, azonnal lépjek ki ebből a helyzetből (kilépést a pszichológusok ritkán ajánlanak, de ez speciel pont egy ilyen helyzet!), azaz rögtön biztosítsam a szabad elmenetelt a kötözni való szerencsétlennek. Azért mégis írok egy mottófélét csak bölcseknek házias jelleggel: „Sosem lehet tudni, ki ül a volán mögött, honnan jön, és mindig lesznek barmok, akik tesznek rád és a szabályokra.”

           

Mi van, ha én vagyok ez a barom?

Ha rájövök, hogy állandóan dühösködöm (már) a kocsiban (is), vagy ha a környezetemet is zavarja már, hogy ezerrel zúzok, ráadásul a yard is többször lefényképezett, s a bírságot inkább mozira költeném? A fentebb említett dühkezelő programok gyakorta alkalmazzák a figyelem elterelés technikáját. Bizonyára kevés az idő és sok az akadály az úton, de abban fejlődhetek, hogy nem ezt a két tényezőt („… nem érek oda a tetűk miatt…”) mantrázom a volánnál, hiszen az utazás számos egyéb dologra is lehetőséget ad. Szóba jön még az átkeretezés is: nem sietésnek vagy akadályversenynek fogom fel a vezetést, hanem valami teljesen másnak, például lehetőségnek, hogy………, és itt mindenki használja a fantázia szabadságát. A több alkalmas dühkezelő (anger management) programok pedig már Magyarországon is elérhetőek és felettébb ajánlatosak nekem, a baromnak. A tudatos jelenlétnek nevezett, buddhista eredetű pszichológiai gyakorlat (mindfulness) pedig nagy és hosszú távú lehetőség azoknak, akik nem akarnak a haragtól az agresszió irányába elmozdulni, és inkább a haragjukat, mintsem a bőrüket hagynák ott az úton.

 

Ha kiborul az a kocsi, leröpül a Haragosi…

 

Bíró László


0 Tovább

SZUPEREGO

blogavatar

A SZUPEREGO, az ORIGO pszichoblogja pszichológiai témákkal foglalkozik a kortárs, bizonyítékokon alapuló tudomány eredményeinek a felhasználásával. Shakespeare, a kiváló pszichológus nem véletlenül írta: pszichológia az egész világ. Az emberi élet egyetlen részecskéje sem nélkülözi a pszicho-ságot, minden emberi pillanat megközelíthető a pszichológia prizmájával. megközelíteni. KAPCSOLAT: laszlobiro@freemail.hu

Legfrissebb bejegyzések

Utolsó kommentek